Az egyik nap az irodában valami furcsa dolog tűnt fel. Nem igazán tudtam volna megmondani, mi, csak hogy valami hiányzik. Már dél körül járhatott, mikor rájöttem: Antal nincs a helyén. Nem mintha szorosabb viszony lenne köztünk; de a kölcsönös tisztelet, egymás munkájának elismerése erős kollegialitást alakított ki kettőnk közt: mindketten pontos, precíz emberek hírében állunk, akikről köztudott, hogy mindig lehet rájuk számítani, és akik sosem hagyják félbe azt, amit elvállalnak. Ezért is volt furcsa, hogy Antal nincs a helyén. Nem szokott csak úgy kimaradni a munkából.
Az ebédszünetben odaültem Istvánhoz, egy másik kollégámhoz; nem is nagyon lett volna más lehetőség, amekkora tömeg tolongott az ebédlőben. A kötelező szakmai csevegés után – átnézte-e az aktuális adóbevallásokat, átküldte-e az egyik ügyfél által igényelt papírokat – Antalra tereltem a témát: megkérdeztem, nem tudja-e mi van vele. A kérdésemtől elkerekedett a szeme. „Hát nem hallottad?”, kérdezte, „felépülésen van.” „Felépülésen?”, értetlenkedtem, „miért, mi baja van?” István ugyanazzal a meglepettséggel nézett vissza rám, mint az előbb. „Nem hiszem el, hogy nem tűnt fel, hogy alkoholista?”
Teljességgel ledöbbentem.
Az feltűnt, hogy munka után Antal általában beül még valahova egy sörre, amire lelkesen próbálja a többieket – köztük engem is – rávenni, de nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. Persze, szomorúnak tartottam, hogy végül, ha úgy alakul, társaság nélkül is valami borozó felé veszi az irányt; de azt nem gondoltam, hogy ekkora a baj.
Érdeklődni kezdtem Istvánnál, hogy akkor hol is van most konkrétan Antal. Elvonón? Kiderült, hogy ma már nincsenek is a köznyelvben élő szóhoz hasonló „elvonók”, hanem rehabilitációs intézmények vannak. A Felépülök magán rehabilitációs intézet | addiktológia magánklinika is egy ilyen hely. Megtudtam, hogy Antal egy úgynevezett Minnesota-modellben vesz részt. Ez egy olyan program, amiben Antal 28 napig lakik és tanul együtt más alkoholbetegekkel. 120 órányi tematikus, vezetett csoporton és egyéb pszichoedukációs előadáson vesznek részt. Mindezt kiscsoportos, vagy akár egyéni formában.
„A teljes ellátás pedig, mondanom sem kell, alapvető”, fejezte be István az ismertetést. Közben az ebédem is elfogyott, úgyhogy még viccelődtem is kicsit, hogy tiszta luxus ez a rehabilitáció, és visszaindultam az irodába.
Még kicsit megrázva ültem le az asztalomhoz; de azok után, amiket István elmondott, mégis azzal a tudattal láttam újra munkához, hogy Antal mégiscsak a legjobb helyen van.